Velem volt. Nem tudom miért, de simán vállalkoztam arra, hogy szarok mindenre és gondolkozás nélkül belevetem magam a szerelem ilyesztően nagy tengerébe. A víz égetően forró volt. De én nem bántam. Úszkáltam benne egy ideig. Kezdtem jól érezni magam mikor azt a képzeletbeli dugót ki húzta valaki és én nagyot koppantam annak az ülőkádnak a sarkában amit én nem is, olyan régen rég tengernek néztem. Még most is mindenem fáj attól a koppanástól. A daganat a szívemen még nem gyógyult be. De azt hiszem soha nem is fog. Kár. pedig szeretek valakit. Nagyon! De felejteni sem könnyű, ahogy egy embert megszeretni sem. Néha könnyen megy. De az, olyan is. Ha nem, az csak mázli.
Fránya daganat. Néha bele nyilall, néha pedig egészen nyugodt és azt sem érzem, hogy ott van... Amikor néha tudok VELE beszélni szívdobogtató örömt érzek. Körül-belül , mint egy óvodás várja álmai játékát, úgy várom, hogy mit ír. Izgalommal vegyített kíváncsiság. Ritkán érzek ilyet, da ha ezt érzem akkor aztán nagyon. És akkor az a kis daganat kicsit fáj. Kicsit fáj, hogy nem bezsélhetek vele úgy, mint akkor. Hiába. Lehet, hogy a dugót kihúzták, de én még mindig vergődök az ülőkádban. Igen. Kihúzták a dugót, de az abból szerzett sebek néha újra felszakadnak és kibaszottul tudnak vérezni. Akármivel kötözöm egyszerűen napokig néha hetekig, hónapokig nem áll el a vérzés. Rosszabb, mint a menstruáció. Mert az csak max 1 hétig tart. És nem fáj annyira.
Utolsó kommentek